Kis magán szélsőjobb
2002. október 21.
Az elmúlt időszak eseményei és folyamatai arra ösztökéltek, hogy végre leírjam a politikáról és a politizálásról alkotott felfogásomat.
Az egész a rendszerváltással kezdődött.
A mai közélet úgynevezett „megosztottság” állapotában leledzik. Ennek a szoclib oldalról eredő (elítélő) jelzőnek az okozói állítólag azok a csúnya jobboldaliak. Mi az oka a megosztottságnak? Az, hogy sokan gondoljuk úgy, hogy a rendszerváltást le kell zárni. Állítólag forradalmi átalakulás zajlott le, de ennek következményei nélkül. A régi elit hatalmát nem sikerült megtörni, és egy vele legalább versengő új elitet létrehozni. Ehelyett, a posztkommunista (a diktatúrát kiszolgáló) csoportok hatalma, befolyása változatlan maradt, a rendszerváltás egyik ereje, az ún. demokratikus ellenzék kiegyezett a posztkommunista elittel, és sikeresen felosztották maguk között az országot. A demokratikus ellenzék (és kapcsolt részei) kapták a tájékoztatást, ők adták az ideológiát, a posztkommunista elit pedig a gazdasági – politikai hatalmat. Eme régi – új elit érthetően meg akarja akadályozni, hogy egy vele versengő másik hatalmi központ jöjjön létre a jobboldalon. A mai magyar jobboldal egyetlen célja az lehet, ha erőit egy saját elit létrehozására fordítja, az ehhez szükséges összes dologgal együtt. (saját, versenyképes média, vállalkozói kör, intézmények, egyesületek)
Miért problémás a „megosztottság” felszámolása? Kizárólag akkor van értelme, ha létre lehet hozni egy új, a kommunista diktatúra határozott elutasítására (is) alapuló új nemzeti konszenzust. De a diktatúrával való leszámolás azt jelenti, hogy annak magas rangú vezetői nem vállalnak szerepet a közéletben.
Ennek feltétele, olyan liberális és szociáldemokrata pártok, amelyek sem személyileg, sem intézményileg nem kötődnek a diktatúrához (Az MSZP, vagy hívják magukat bárhogy, alapító nyilatkozata szerint az MSZMP jogutódja, és így Rákosi örököse; a mai MSZP vezetői közül sokan a diktatúrában is magasan voltak)
Néhány elejtett megjegyzés kommentárja:
Érdemes egyébként az MSZMP Központi Bizottságának ugyancsak 1989-ben tartott üléseinek jegyzőkönyveit áttanulmányozni. Mit mondott az emlékezetes Pozsgay-nyilatkozat után, február 11-én az a Katona Béla, aki a Magyar Szocialista Pártnak jelen pillanatban is parlamenti frakcióvezető-helyettese.
"Az az érzésem, és nem akarok most itt részletekbe belemenni, hogy ezt a népfelkelést már nem tudjuk kitörölni a nép szótárából. Ez mindenképpen benne fog maradni, de nagyon jó lenne, ha határt szabnánk, megmondanánk, hogy tovább nem megyünk, hiszen alighogy ez a népfelkelés szó elhangzott, a következő héten már különböző ellenzéki csoportok gyűlésein ez úgy aposztrofálódott, hogy jó-jó ez egy első lépés, hogy a népfelkelést elismeri a párt, de ez nem népfelkelés, hanem forradalom meg szabadságharc volt. Nekünk ebben viszont valóban nagyon keményen le kellene tenni a határt, hogy eddig és ne tovább! Ezt letehetjük esetleg majd a párttagságban lefolytatott viták után, de mindenképpen meg kell húzni keményen a határvonalat, hogy ne megint lépésről lépésre kezdjünk hátrálni."
Ezek súlyos mondatok. Azt jelentik, hogy 1989-ben, miután Pozsgay hivatalosan is népfelkelésnek ismerte el 1956-ot, egy másik kommunista javaslatot tett a visszatáncolásra. A mai magyar demokrácia „mitológiájában” 56 lényeges elem. A nemzeti szuverenitás és a demokrácia fellobbanása a kommunista börtön sötétjében. Ennek megítélése nem képezheti vita tárgyát. Aki 1989-ben ilyen nyilatkozatot tett, az továbbra is ellenforradalomnak tartja a forradalmat, és semmi jelét nem mutatja a változásnak. Tehát: nincs helye a közéletben. Az időpontnak nagy jelentősége van, mivel ezek a szavak az után hangzottak el, hogy egy párttársa már egészen mást mondott. Ha a véleménye azóta megváltozott, csak örülünk neki. Ennek ellenére fogadja el, hogy akkori kijelentéseinek súlya van. A pártállamot, a kádári hazaárulást képviselték a szabadsággal szemben. Ilyen ember ne politzáljon.
De ismerjük a párt prominensének, Horn Gyulának a véleményét is 1956-ról. Ő ugyanezen a KB-ülésen szólalt fel, ezeket mondva:
"Ami a lényeg. Énszerintem nincs és nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ez a lényeg. És ezért kapták a kitüntetést vagy az elismerést, és így tovább."
Az előbbiek fényében még inkább szembeötlő, amit Horn mondott. Úgy hangzik, mintha a német megadás előtt Göebbels még egyszer felhívná az SS tagjainak figyelmét arra, hogy véletlenül se gondolják úgy, hogy a zsidók és mások ellen elkövetett kegyetlenségek bűnök lettek volna.
Aki fegyvert fogott 1956-ban a forradalom ellen, az hazaáruló. A helye börtönben lenne, nem a közéletben. (Megjegyzés Hornról: 1990 előtt az 56-os szerepléséről még úgy nyilatkozott, hogy, mint a Szu.-ban végzett megbízható elvtársat keresték, meg, hogy nem akar-e karhatalmista lenni. Ennek természetesen nem tudott ellenállni, és belépett pufajkásnak. Működéséért később ki is tüntették, valami Munkás-paraszt hatalomért éremmel. Ez a forradalom leverésében buzgón segédkezőknek járt. [Ha persze nem feltételezi valaki, hogy Horn már ott is a demokráciát védte, és csak azért adták neki a kitüntetést, hogy a hozzám hasonló fasiszták cikizzék szegényt a rendszerváltozás után]) Az a minimum, hogy az egykori karhatalmista belássa, hogy rossz ügyet szolgált, és sűrű bocsánatkérések közepette vonuljon vissza a közéletből. Ennek már 1989-ben is ideje lett volna. Persze megváltoztathatja a véleményét. De vonja la a konzekvenciákat és ne akarjon közszereplő lenni.
Megjegyzés 2: V Nagy Árpád, egykori III/2-es operatív tiszt esete.
Apját sokat macerálták az ötvenes években a rendőrök, ezért, hogy békén hagyják, ő is rendőr lett. Ám a beosztásában kiderült, hogy nem bűnözőket, hanem ártatlan embereket kell üldöznie (az eszköz: józan paraszti ész). Kérte az áthelyezését, majd végül a BM III/2-es főcsoportfőnökségén kötött ki. Itt, a kis naiv azt hitte, hogy majd valódi ellenség ellen küzdhet (legalább néhány nyugati ügynök, vagy hasonló), de tévedett. A külső elhárítás a KGB feladata volt. Egyetlen alkalomról sem tudott, amikor külföldi kémet kaptak volna el. A cél ebben az esetben is a rendszer ellenségeinek elhallgattatása volt. Miután rájött arra, hogy nem valódi céljára használják a szervezetet, nyugdíjba vonult, kilépett, stb. Ő már a hetvenes évek közepén rájött arra, amire D-209 állítólag csak a nyolcvanas évek közepén, miniszterként. És persze le tudta vonni a megfelelő konzekvenciát….
2002. 10. 24.
Hír NagySacitól: A Krízisautó költségvetését 900 ezer forinttal megkurtították. Állítólag az alapítványnál nem örülnek a döntésnek. Az érv: legyen elég a szociális munkásoknak a 120 ezer Ft-os fizetés. Megjegyzés: Több pénzt az embereknek (szocialista jelszó, ígéret vagy hasonló) – kivéve, ha azok szoc. munkások?
Folytatás, 2002. nov. 11.
A krízisautó indulása előtt négy nappal még nem biztos, hogy lesz pénz. Ha nem lesz, akkor heti 3 alkalommal fog működni, maradék pénzekből. Emellett az FSZKI-nak meg kell szüntetni 100 éjjeli menedékhelyi férőhelyet. Pont tél kezdetén. Persze a kormány szegénységpárti.
Olcsó kormány
„A kormányfőnek puritán államot kell működtetnie. A kormányfő ne urizáljon.” – D-209, a választások előtt. Utána: 6,8 milliárd mobiltelefonokra, 9 milliárd új bútorra, 100%-os fizetésemelés (mert ugye a nyugati miniszterek is sokat keresnek – ott az átlagpolgárok is, de ezt ne emlegessük ugye?). A kisebb és hatékonyabb államigazgatást a 19 új államtitkár (+ Keller L. boszorkányüldöző államtitkár) jelzi. Gondolom a kettővel kevesebb miniszter fizetését és alkalmazottait osztották szét köztük – vagy tévednék?
2002. 11. 19.
Alexis de Tocqueville (A demokrácia Amerikában): „Hol tartunk tehát? A vallásos emberek a szabadság ellen harcolnak, a szabadság bajnokai a vallást támadják; az emelkedett és nemes lelkű szellemek a rabszolgaságot dicsőítik, az alantasak és szolgalelkűek a függetlenségért szállnak síkra; a becsületes és felvilágosult állampolgárok mindenfajta haladás ellenségei; míg a minden hazaszeretetet és erkölcsöt nélkülözők a civilizáció és a felvilágosodás apostolainak képében tetszelegnek.”
2002. 11. 25.
MNO jegyzet
Kinek lesz itt félnivalója? Tesztelik a tűrőképességet (2002. november 24. 6:48)
Megyeri Dávid
Az MSZP-SZDSZ kormányzat az úgynevezett gyűlölet, illetve uszító beszéd komolyabb szankcionálása céljából a Btk. módosítását ígéri. A baloldali kabinet feltehetően nem saját megnyilvánulásainak féken tartására gondolt a terv meghirdetésekor, ám összeállításunk felvillant néhányat a szélsőségesen intoleráns kormányzati megnyilatkozásokból.
A büntető törvénykönyv módosításának tervére az szolgáltatott alapot, hogy október 23-án a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájánál kifütyülték az SZDSZ-es politikusokat, köztük Mécs Imrét, aki maga is '56-os halálraítélt volt. Igaz, a szemtanúk, a hang- és képanyagok tanúsága szerint a szabad demokrata politikus provokálta az egybegyűlteket - többek között Pongrátz Gergelyre, a Corvin-közi parancsnokra tett negatív megjegyzéseivel - s maguk a hangosan elégedetlenkedők jelentős része is ötvenhatos volt, a politikai baloldal körében harcos nemtetszést váltott ki az eset. Olyannyira, hogy a szólásszabadság alkotmányos és demokratikus alapjogát is célszerűnek tartanák jelentősen korlátozni a jövőben. A szándék legitimálásának, a közvélemény előtti elfogadtatásának mintegy előjátéka volt az október 24-i parlamenti ülésen elhangzott baloldali támadó értékelés. Ennek során a Fidesz távolmaradását az ünnepi parlamenti ülésről és a temetőben történteket szintén igyekeztek egy platformra helyezni. (Valami furcsa logikájú alapot erre maguk szolgáltattak, hiszen az ötvenhatos felszólalók kirekesztésével az ünnepi ülésről ők indukálták a Fidesz távolmaradását.) A parlamenti ellenzék és a 301-es parcellában tiltakozók ”összecsúsztatása” nem volt véletlen már akkor sem, hiszen a politikusi megnyilatkozások és a tömeg esetleges későbbi reakciói között csak így teremthettek ok-okozati összefüggést. Kovács László MSZP-elnök akkori beszédében mindez tetten érhető.
”Az önkormányzati választások után sokan azt reméltük, hogy az ellenzék tanult a kudarcokból, változtatni fog magatartásán (sic!), legalábbis ezt sejtette néhány békülékenyebb nyilatkozat. Ám az, ami tegnap történt, alaposan lehűtötte a várakozásokat. Folytatódtak azok a botrányos események, amelyek tavaly, tizenegy évvel a rendszerváltás után, a Fidesz-kormányzat utolsó évében kezdődtek. Botrányosnak tartom a Fidesz-frakció tüntető távolmaradását az országgyűlés ünnepi üléséről. A nemzeti megemlékezésről távolmaradók jelentenék Magyarországon a nemzeti jobboldalt? Aligha.” Majd így folytatja: ”A temető, a mártírok végső nyughelyét meggyalázó gyűlölködés polgári erény lenne?
A forradalom egyik hősének, majdnem mártírjának, a halálra ítélt Mécs Imrének trágár szavakkal illetése jelentené a testvériséget? Aligha.” A kapcsolatot a két össze nem függő dolog közt így teremti meg: ”Önök most nyilván azt kérdezik, mi közünk nekik ehhez, hiszen nem a jobboldal vezető politikusai követték el mindazt a gyalázatot, ami történt - ez igaz -, de tavaly, amikor ez először fordult elő, láthatóan szervezett módon, nem találtak szavakat az elhatárolódásra, sőt egyikük-másikuk még védelmébe is vette a gyalázkodókat, mentségeket keresett számukra és a megtámadottakat próbálta okolni. Ezzel bátorítást adtak az idei ismétléshez.”
Eltekintve a jó néhány csúsztatástól, ami a parlamenti patkó túloldalán ülők akkori magatartását illeti, szembeszökő, hogy az MSZP-s politikusok 2001-es kifütyülése és a Mécs elleni tiltakozás között egyenlőségjelet tesz. A másik egyáltalán nem mellékes körülmény pedig az, hogy a valóban tiszteletreméltó múltú SZDSZ-es politikus azóta levezényelt egy olyan vizsgálóbizottságot, amelyen a volt kormánytagok esetleges állambiztonsági múltjának feltárása címén nem csupán összemosott áldozatot és érintettet, de még az időközben elhunytakat sem kímélte.
Amiért mégis érdemes volt a beszéd jelentős részét pontosan föleleveníteni: ez volt az ”ideológiai alapvetés”, amelyre hivatkozva a baloldali kormány feljogosítva érzi magát a szólásszabadság korlátozására. Csakhogy míg a polgári oldal szóbeli megnyilatkozásaiban, beszédeiben csak igen nyakatekert okoskodással mutathatók ki gyűlöletkeltésre alkalmas elemek, a mostani kormánypártoknak igen kedvelt eszköze a polgári oldallal szembeni erőteljes hangulatkeltés, egészen pontosan gyűlöletkeltés.
Már a tavaszi választási kampány idején visszatetszést keltett, hogy Kende Péter nemcsak az MSZP rendezvényein, de a párt kongresszusán is díszvendég volt, holott jobb érzésű baloldali liberálisok számára sem volt comme il faut A Viktor című mocskolódó férckönyve. Ugyanígy visszatérő motívum volt a Fidesszel kapcsolatban a korrupciós vád, jóllehet a mai napig nem tudtak bizonyítani hitelt érdemlően egyetlen vádpontot sem. Köztudott: Keller László közpénzekért felelős államtitkár ténykedését komoly türelmetlenség kíséri saját pártján és a kormányon belül is a bíróság előtt (is) ütőképes bizonyítékok elmaradása miatt. Azóta az is kiderült, hogy nem volt ”Hosszú bájtok éjszakája”, az adóhatóság számítógépes rendszerében senki sem módosította az adatokat, így megdőlt ez a másik - majd négy éven keresztül hangoztatott - kampányelem.
Természetesen a legkitartóbban emlegetett érv a Kovács László által is előhívott, ”nem határolódott el a Fidesz a szélsőségektől” panel volt. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter vádja után - mely szerint Medgyessy Pétert azért fogadta az Amerikai Egyesült Államok elnöke, mert (az előző kormányfővel szemben?) nem antiszemita és nacionalista - az MSZP magyarázkodni volt kénytelen. Kovács László elismerte, hogy egy lap írása és a washingtoni kormányzat véleménye közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, bár hozzátette: a negatív megítélés oka az lehetett, hogy Orbán Viktor nem reagált arra, amikor Csurka István Washingtont tette felelőssé a szeptember 11-i terrortámadásért. Oplatka András, a Neue Zürcher Zeitungban viszont emlékeztetett rá: a Fidesz is támogatta a MIÉP nézetét elutasító nyilatkozatot.
Az MSZP szóvivője mindennek ellenére odáig megy, hogy kijelentse: a kritikát nem az MSZP fogalmazta meg, hanem a magyar választók, Magyarország külföldi szövetségesei és a nemzetközi sajtó. Igaz, nagylelkűen hozzáteszi: szerinte a Fidesz nem antiszemita párt, még ha az elmúlt ciklusban együttműködött is a MIÉP-pel.
Adalékképpen: nem minősítve az elhangzottakat -: annak a pártnak a szóvivője mondja ezt, amely több településen nem csupán a Munkáspárttal, hanem (például Gödöllőn és Budaörsön) éppen a MIÉP-pel működik együtt, bizonyítván szélsőséges politikai rugalmasságát.
Feltehetően nem gyűlöletbeszédként azonosította saját pártja a szóvivő minapi megnyilatkozását sem, amikor azt mondta: ma mindenki szembesülhet azzal a keresztény etikai értékeket megcsúfoló, polgárinak nevezett értékrend belső működése milyen is volt valójában.
Eörsi István író a napokban úgy nyilatkozott egy tévéinterjúban, hogy meg kell gátolni az olyan beszédet, amelynek nyomán embereknek, illetve egyes csoportjaiknak félnivalójuk lehet. A gyűlöletbeszéd különösen elítélendő, ha hatalmi pozícióból teszik ezt, mint ma. A mostani kormányzati frazeológiának ugyanis az a célja, hogy megteremtse azt a társadalmi közeget, amelyben az ellenzékkel szembeni fellépés elfogadott lehet. Már ezt célozta Salgó László országos rendőrfőkapitány - egyelőre - elvetett ötlete a gyülekezési szabadság megnyirbálásáról is. Ugyanígy ”tesztelték” a társadalmat a július 4-i Erzsébet-hídi tüntetés, majd a Kossuth téri engedélyezett demonstráció szétverésekor.
A legtürelmesebb indulattal sem lehet másként értékelni, mint az ellenzék elleni hangulatfokozásként Kuncze Gábornak, az SZDSZ elnökének egyes megnyilatkozásait. A volt belügyminiszter október elsején kijelentette, hogy több tíz milliárd forintot loptak ki autópálya-építés címén az adófizetők zsebéből. Kovács László szintén evidenciaként, mintegy eljárások nélkül is bebizonyosodott tényként kezeli a Fidesz-kormány korruptságát. Szeptember 8-án azt mondja, hogy ha a Fidesz nyert volna, a programra költött milliárdokat is a klientúrájának osztotta volna szét. Ugyanakkor Medgyessy Péter miniszterelnök, bár a párbeszéd mellett foglal állást, furcsa fordulattal mégis leszögezi: a zavaros ügyeket kivizsgálják, a vétkesek pedig felelni fognak.
Nyilvánvalóan a ”bukott kormánypártok” támogatóinak is felelősségrevonással kell számolniuk, legalábbis nem fukarkodik a baloldal a becsmérlő kitételekkel. Ennek szélsőséges megnyilatkozása volt, hogy Kuncze Gábor a városligeti gyűlésen gyakorlatilag leanalfabétázta a polgári oldalt, amikor arra kérte az egybegyűlteket: ha van náluk újság, ne dobják el, mert ők legalább el tudják olvasni. Ugyanebbe a kategóriába tartozik az az eset is, amikor Bárándy Péter igazságügyi miniszter visszakérdezett a polgári kormány államtitkárának, kollégájának neve hallatára: ”Ki az a Hende Csaba?”
A becsmérlő megnyilatkozások után nem kell feltétlenül régebbi idézetek után kutatni. Kovács László csütörtök este az MTV-nek nyilatkozva úgy vélekedett: az előző kormány négy év alatt annyit gondolkodott, hogy egyetlen NATO-nak tett ígéretét sem váltotta valóra.
Tóbiás József, az MSZP pártigazgatója még az önkormányzati választások előtt azt mondta, hogy éppolyan erős negatív kampányt fognak folytatni, mint tavasszal. Érdekes módon a baloldali kormányhoz igen simulékony baloldali média nem foglalkozott a páratlanul arrogáns kifejezéssel, miként azzal sem, hogy az MSZP-s képviselő a jelek szerint nem csupán a kampányidőszakra prognosztizálta a kormányzati módszereket. Talán jelzésértékű lehet, hogy a kormányzati eszköztár agresszivitását éppen az a Bauer Tamás kritizálja igen élénken, aki éppoly vehemenciával kifogásolta az előző ciklusban az általa antidemokratikusnak vélt kormányzati módszereket.
Talán szintén logikus az eddig felvillantott tények alapján, hogy az ő jutalma sem maradhatott el: az SZDSZ felső vezetése gyakorlatilag ”kitagadta” a bíráló mondatokért. Így már utólag nem kell csodálkozni azon, hogy kivált a pártból két alapító, a párt első elnöke, Kis János és Hack Péter, s hogy mindezt cinikus lekicsinylés kísérte.
Felvetődhet a kérdés: mi lehet a további következménye annak a megalázóan lealacsonyító, végeredményben kirekesztő stílusnak, amellyel mintegy partvonalon kívülre igyekeznek szorítani azokat, akik kritikával élnek, másként gondolkodnak. Jelzésértékű lehet, hogy - mint arról beszámoltunk - egy kancellária államtitkár szemrebbenés nélkül tűrte, amint lapunk munkatársai ellen hangulatot gerjeszt az egyik előadó egy rendezvényen ”vigyázzanak, mert itt vannak a rasszista Magyar Nemzettől” felkiáltással.
Másik nemkívánatos következmény lehet az a megnyilvánulás, amelynek jegyében már nemcsak a Kádár-rendszert, hanem régebbi diktatúrákat is legitimálnának egyes baloldali gondolkodók. Ifj. Donáth Ferenc november elején a Károlyi-szobornál tartott emlékezést követően úgy vélekedett, a történelem kisajátítása jelent meg abban az 1993-as törvényben, amely kimondja, hogy a Tanácsköztársaság diktatórikus jellegű volt.
A megemlékezésen beszédet mondó Kovács László úgy fogalmazott: olyan kormány tagjai, amelyik hat hónapja száműzte a hatalomtól való félelmet Magyarországról. Bizonyára úgy gondolta, hogy az ellenzéknek sem lesz félnivalója. Feltéve, ha hajlandó kormánypártivá válni.
2002. 12. 17.
Régen írtam, pedig lett volna mit. Bővebb felvilágosítás a http://www.uvegzseb.hu-n.
Egy mai újsághír a MN-ből: lemondják a Grippeneket. Helyette korszerű, ultra NATO kompatíbilis Mig-29-eseket kaphatunk, az orosz államadósság terhére. Ez jó az oroszoknak, lesz ugyanis egy NATO tag (vagy esetleg még egy…), amelyik orosz gépeket használ, orosz technikával, esetleg fegyverekkel. Támogassuk az orosz ipart, és engedjünk némi betekintést a NATO szervezetébe, technikájába. Tök jó. Az orosz titkosszolgálatnak nem kell ügynököket küldenie némi információért, elég lesz néhány szerelőt megkérdezni, milyen eszközöket láttak, milyen beállításokat alakíttattak ki a kedves magyarok. Mellesleg a svédeknek is kell egy „kis” kárpótlást fizetni, de a miniszteri fizetésemelés mellett erre is marad (a 2003-as költségvetési hiány így is rekordméretű lesz, de kit érdekel). És a svéd ellentételezésként megvalósuló beruházásokról is lemaradunk. Persze az Ericsson és a többi úgyis csak egy fatelepet hozott volna. (Vagy esetleg az egy távközlési cég? De a külföldi tőke nélkülük is jön, csak győzzük beengedni őket – lásd IBM)
A dolog első ránézésre nagyon jól illik a D-209 és csapata eddigi tevékenységébe. Semmit sem folytatni, amit az a rosszfasisztaantiszemitatolvajfidesz elkezdett. Éljen a nemzeti közép és a többi lózung, nem-lesz-tisztogatás, ami-jó-azt-folytatjuk stb.
December 1. és a folytatás
December elseje Romániában nemzeti ünnep. A gyulafehérvári gyűlés volt akkor, 1918-ban, ahol elhatározták, hogy az összes románok lakta terület egyesül. (Magyarországból csak a Tiszáig tartó részlet érdekelte volna őket, rajta olyan színromán településekkel, mint pl. Debrecen) Az ünnep mai értelmezése nagyjából olyan, mintha itthon a bécsi döntések emléknapján tartanánk nemzeti ünnepet. Ez a dátum, csak 1990 óta ünnep odaát. Na, ezen a napon együtt ünnepelt Budapesten, a Kempinski - Hotel Corvinusban Nastse román min. elnök, D-209, Göncz Á. Egy, a háta mögött csak őrnagy úrként (vagy elvtársként) emlegetett romániai magyar szenátor. Nastase megjegyezete, hogy örül, hogy együtt ünnepeltek, bár tudja, hogy ez Romániának öröm, de a magyaroknak „valami más”. Úgy látszik, másokkal ellentétben nagyon jól tudta, hogy mit ünnepel: a román nacionalizmust, és magyarellenességet. Érdekes, hogy a máskor nacionalizmus ügyben oly érzékeny emberek ebben az esetben lapítottak. Ja, most nem a magyarokba lehetett volna rúgni…úgy látszik, ami itt elítélendő, az román részről támogatandó. Mármint hogy magyar részről. Érdeklődve várom, hogy az 1940-es kolozsvári bevonulás évfordulóján jövőre együtt ünnepel-e Nastase, Funar és D-209 Kolozsváron.
Meddig még?
Kovács László Románia érveit hangsúlyozta
2002. december 16. 20:59 MNO Keresztes Lajos
A koppenhágai „sikerektől” láthatóan megviselt főállású pártelnök, a mellékesen külügyminiszter Kovács László, néha szakít magának időt arra, hogy Magyarországon a bennszülötteket nevelgesse. Eközben szinte nincs az a bukaresti, vagy pozsonyi provokáció, melyért ne a budapesti kormányzat kérne bocsánatot…
Ebből szempontból tanulságos volt Kovács László december 3-i válasza Simicskó István – vezető magyarországi politikusoknak, a december 1-i román ünnepen való részvételét firtató – interpellációjára. Az MSZP elnöke felmondta az összes, a gyulafehérvári gyűlés melletti hamis román érvet, s jól jelezte, melyik állásponttal azonosul, hiszen Erdély helyett folyamatosan Romániáról beszélt. A tények makacs dolgok, a dátumok makacs dolgok – hajtogatta december 16-án a Magyar Rádióban, miközben gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen tényt és egyetlen dátumot se említsen. Azon sem ártana elgondolkodni, hogy meddig maradna életben az a szlovák politikus, aki arra a felfedezésre jutna, hogy miután Rév-Komárom, vagy Dunaszerdahely magyar többségű, így azonnal odébb kell tűzni a határkarókat. Érdekes szemléletre vall az a bejelentés, hogy Erdély lakosságának többsége nem magyar. Bill Clinton még úgy tudta, hogy az etnikai elv nem kizárólagos a politikában, hiszen ez ötezer új országot jelentene. Csak remélhetjük, hogy soron következő washingtoni útján ezt a felismerést meg fogja osztani George W. Bush-sal is. Hiszen a 2000. évi amerikai népszámlálás szerint – ott szabad ilyet kérdezni – a legnépesebb államok, Kalifornia, Texas, Florida és New York már nem fehér többségűek. Hatalmas tempóban tör előre a latin elem.
Ha tehát néhány San Diego-i dokkmunkás megszavazza – a gyulafehérvári gyűlés példáját figyelembe véve – az állam visszatérését Mexikóhoz, akkor nincs mit tenni. Miként az egyre öntudatosabb latinok fogalmaznak, amit a jenkik 160 éve elraboltak, azt most a népszaporulattal és bevándorlással visszafoglaljuk. Nem véletlen, hogy egyre gyakrabban vetik fel amerikai fehér politikusok a faji elkülönítés visszaállításának gondolatát.
Nyilvánvalóan Medgyessy a kiváló francia kapcsolatait arra is felhasználja majd, hogy közölje a gallokkal, azonnal menjenek haza Elzászból, hiszen még ma is ők alkotják ott a kisebbséget. Esetleg felvetheti németországi testvérpártjánál, az SPD-nél, hogy miért tartozik még Köln török többségű Mühlheim városrésze a szövetségi köztársasághoz.
De nézzük meg a XX. század eleji Erdélyt a tények tükrében. A Romániához csatolt területeken 1910-ben 53 százalék román, 11 százalék német, valamint 35 százalék magyar élt. Miután a magyarországi románság ismerte a hegyeken túli állapotokat, ezért néhány politikai kalandort leszámítva nem merült fel többségükben a Szent Istváni államtól történő elszakadás igénye. Az okok azonosak azzal, amiért például a németországi törökök is elviselik „keserű elnyomatásukat”.
Az összehasonlíthatatlanul magasabb életszínvonalon túl, Magyarország jogállam volt, kisebbségvédelmi törvénnyel. Az erdélyiek értesültek az 1907-es román parasztfelkelés borzalmas leveréséről, de személyesen is tapasztalatokat szerezhettek leendő „felszabadításuk” mikéntjéről 1916. szeptemberében. Ekkor tört be három román hadsereg Erdélybe.
Nyelvi problémák nem lévén az erdélyi románokból sokkal könnyebb volt kiverni, hogy hova rejtették el vagyonkájukat, mint a neolatin nyelvet akkor még alig beszélő székelyekből. (A román hadsereg összeomlását részben az okozta, hogy azok a katonák, akik már megszedték magukat zsákmánnyal, azzal egyszerűen hazaindultak. Nem véletlen, hogy a román többségű megyék követelték a leghangosabban Budapesten, Erdély azonnali visszafoglalását.) Tény, hogy néhány, a rövid román uralom alatt a megszállókkal kollaboráló személyt leszámítva, senki sem követte a visszaszorított román csapatokat, s felszabadítókat látott a bevonuló osztrák-magyar és német egységekben.
A román megszállók 1918-19-ben érthető okokból még az ellenőrzésük alatt megtartandó népszavazással sem mertek kísérletezni, hanem a wilsoni pontok paródiáját nyújtó gyulafehérvári népgyűlés pótolta az önrendelkezési jog kinyilvánításának lehetőségét. A wilsonizmus komolyságáról sokat elárul, hogy a történelem két legnagyobb gyarmatbirodalom osztotta fel erre hivatkozva a zsákmányt.
Bizonyára csak az én műveltségi hiányom, hogy nem ugrik be, mikor kérték olyan, sok ezer éves kultúrával rendelkező népek a francia és brit gyámságot, mint arabok, indiaiak, vagy a kínaiak. Annak ellenére, hogy 1910-ben 14 megyében voltak a románok többségben a Jászi Oszkárral folytatott tárgyalásokon, valamint Gyulafehérváron is 27 vármegyére formáltak igényt. (A wilsonizmus kovácsi abszolutizálása még a szocialista idők nemzetietlen szemléletét is felülmúlja, hiszen akkor legalább Leninre hivatkozva lehetett bírálni ezt az imperialista döntést.) Azon sem kell meglepődnünk, hogy Kovács csak a december 1-i gyulafehérvári gyűlésről tud, míg az erdélyi magyarság három héttel később megrendezett kolozsvári tüntetését még véletlenül sem említi.
A megszállás folyamatáról érdemes tudni, hogy abban a pillanatban, amikor a magyar ellenállás valahol visszaverte a szervezetlenül beözönlőket, vagy elérték a számukra kijelölt demarkációs vonalat, magyar, német és zsidó túszokat szedtek. Azonnal rohantak panaszra az ország viszonyaiban gyakran tájékozatlan és elfogult antanthoz, s hivatkoztak a magyarországi bolsevik veszélyre, vagy a nemzetiségek rettenetes elnyomására. Eredményesen követelték újabb és újabb területek átadását és a magyar csapatok azonnali visszavonását egy újabb demarkációs vonalra. S a Károlyi-kormány – nem véletlenül tekinti elődjének a mai koalíció – társadalmi bázis híján jobban félt a magyar csapatoktól, így végül minden esetben engedett. Pedig, amint azt a német, vagy török példa is mutatja mindenütt, ahol az antant számottevő ellenállásba ütközött, ott mód volt a jelentős határkorrekciókra.
A fegyveres honvédelemnek meg voltak az alapjai, de egy szűk csoport abszolutizálta érdekeit és a felkészülés helyett társadalmi kísérletezéssel töltötte az ország drága idejét. A március 21-i hatalomátvétel után a Tanácsköztársaság döntően a területi integritás gondolatával motivált csapatai egy sokkal kedvezőtlenebb helyzetből kiindulva komoly sikereket értek el a felvidéki hadjáratukban, e haderő felbomlása is az értelmetlen visszavonulás elrendelésekor kezdődött.
Az eredmény sajnos ismert, aki nyitott szemmel jár Erdélyben láthatja, hogy az egykor virágzó tartomány ma sokkal messzebb van Európától, mint 1918-ben. Nem véletlen, hogy a román nacionalizmus féktelen magyarellenességgel próbálja meg elfedni ezt a tényt. Valószínűtlen, hogy Medgyessy, minden idők legerdélyibb miniszterelnöke ne tudná, hogy Kelet-Magyarország román megszállása magyar és zsidó százezrek elüldözésével, kifosztásával és jogfosztottá tételével járt együtt. S azt is biztosra vehetjük, hogy a szimbólumokban gondolkodni képes román vezetés e győzelme után képes felmérni a Medgyessy kormány diplomáciai súlyát.
Már csak az a kérdés marad hátra, hogy a látható élvezeten túl, miért rugdossa minden adandó alkalommal a jelenlegi koalíció a magyarok nemzeti öntudatát?
Csak a hatalom megszerzésére és megtartására szövetkezett koalíció provokál, láthatóan abban bízik, hogy a polgárok egy része radikalizálódik. Hiszen most, hogy elosztottak mindent, s az „Ájropuniós” pénzek sem dőlnek Budapestre, mindennél nagyobb szükség van ellenségképre. A mára teljesen pragmatikussá vált baloldalt semmi más nem tartja egyben, mint az állandó „félelem” a magyarországi szélsőjobbtól.
S, ha a huncut szélsőjobb nem mutatkozik, akkor a régi szabályok szerint élesztgetni kell őket, hátha valakinél elszakad a cérna. Miként az NDK állampártja is szorgosan festegette a horogkereszteket, ha igazolni kívánta nemzetietlen politikáját, amivel alátámaszthatták örökérvényűnek tekintett érvüket, vagy mi, vagy a fasiszták.
Az MSZP elnökének és a miniszterelnöknek – bokros teendőik, mint a csonka országi öntudat építése – válaszolnia kellene arra a kérdésre, ha ennyire nem tudnak azonosulni Magyarország történelmével, s számukra ennyivel vállalhatóbbnak tűnik más népek felfogása, akkor nem kellene ebből néhány következtetést levonni?
S a láthatóan elmaradott nemzet állandó felszabadítási kísérlete helyett, valami jobb, „modernebb”, vállalhatóbb öntudattal rendelkező népet boldogítani?
A tétényi úti üzlet és a tüntető esete
Hír az MNO-n: emberke bemegy egy fénymásolással is foglalkozó üzletbe, hogy a tüntetésre szórólapot fénymásoljon. Eladó elkéri, mondja, hogy majd jöjjön vissza később. Az eladó elolvassa, hogy mi van rajta, majd felhívja a rendőrséget, hogy lefénymásolhatja-e az általa gyűlöletkeltőnek gondolt szöveget. A rendőrség odaküld egy rendőrt, aki megállapítja, hogy nem gyűlöletkeltő, majd lefoglalja a fénymásolatot, mind a százat, erről a megrendelőnek elismervényt ad.
Eddig az események. Mindez egy állítólag szabad országban történt, ahol a véleménynyilvánítás szabadsága elvileg, a törvények szerint érvényesül. Az eset azért tanulságos, mert rávilágít, hogy kik veszélyeztetik Magyarországon a szabadságot: magukat a szabadság felkent védőinek tartó liberálisok. (Minden szabad, amit ők megengednek, mint tudjuk.) Azok, akik gyűlöletkeltésről, kirekesztésről, barna veszélyről kiabálnak. Itt az eredmény. A nem kellően tájékozott (valószínűleg csak a tévékből) kisemberre hatott a propaganda. Felismeri, hogy urai mit tartanak veszélyesnek, és jól beidegzett reflexek szerint cselekszik – rendőrt hív, mihelyt valami olyasmit észlel, ami szűkre szabott értelmében már feljelentendőnek számít.
2003. Február 9.
Régóta nem írtam. Azóta felfedeztem, főleg a vizsgaidőszak alatt, a konzervativizmust. Már csak a Salisbury Review magyarországi lelőhelyét kellene megkeresni. Számomra a legfontosabb értéke a realizmus. Az, hogy a politikai közösség ügyeit nem valamilyen elképzelt, a valóságtól elrugaszkodott, íróasztal mellett megalkotott elképzelést akar megvalósítani.
Tocqueville szavaival:
A felvilágosodottak és követőik képe a társadalomról: „Valamennyien úgy gondolták, hogy a társadalmunkban uralkodó bonyolult és hagyománnyá vált szokásokat az észből és a természetjogból levezetett egyszerű és elemi szabályokkal kellene helyettesíteni. [] Ez a gondolat egyáltalán nem volt új: háromezer éve újra meg újra felbukkant a képzeletüket megzabolázni képtelen emberek fejében.”
És egy másik: „Aki magán a szabadságon kívül is vár valamit a szabadságtól, az szolgaságra született”
2003. Február 10.
D-209 és a másik hét államfő nyilatkozata az USA háborúja mellett
A nyílt levéllel kapcsolatban a szoc.lib. magyar sajtó sajnos semmi olyat nem közölt, ami az EU reagálásait tükrözte volna. A Le Monde a lengyel és a magyar kormányfőt egyszerűen lekommunistázta. Számos kormányfő, az EU soros (görög) elnöke elítélte a nyilatkozatot, a közös európai politika hátbatámadásaként értékeli. Végre, legalább Irak ügyében próbálnak valamilyen közös álláspontot kialakítani, és akkor néhány meggondolatlan politikus, köztük a két hatalom között ingadozó tagjelöltek otrombán belerúg a tervekbe.
2003. február 12.
A politikai infantilizmusról
Családi reakció arra a megjegyzésemre, hogy D-209 ne politizáljon: Orbán is alkalmatlan politikusnak. A reakció kifejezetten kádári, és ijesztő. Azt jelzi, hogy az illető képtelen különbséget tenni diktatúra és demokrácia, legitim és illegitim hatalom között. Érzelmi alapon hozott dacos vélemény. Az, amit a „mértékadó és független” média sulykol. De a két politikus közti különbség nem az, hogy szeretjük-e őket vagy sem, szimpatikusak-e a médiának vagy sem, hanem a múltjuk. A probléma az, hogy volt-e rendszerváltozás, és létezik-e politikai felelősség a diktatúráért.
A rendszerváltás, illetve az 1990-es szabad választások azt jelentik, hogy a hatalom 45 év után ismét legitimmé vált. (Ez feltételezi, hogy előtte nem volt az.)
Kérdés 1: Legalább politikailag bűn-e egy illegitim rendszerben politikai hatalmat vállalni?
Kérdés 2: Van-e politikai bűnnek politikai következménye (van-e felelősség)?
Ha a válasz IGEN az első kérdésre, akkor az 1990-es választások előtti rendszer politikai tisztségviselői bűnösek, és ha a második kérdésre is IGEN a válasz, akkor csak a következmény mibenléte a kérdéses. Álláspontom szerint politikai bűnért politikai következmény jár: kizárás a közéletből.
Aki az első kérdésre igenel válaszol, de a másodikra nemmel, az a politikailag infantilis.
Valamiért képtelen meglátni a különbséget a két politikai rendszer között. Lehet, hogy csak saját múltját védi: akkor is éltek emberek, jók és rosszak, akkor szereztem a diplomámat, születtek a gyerekeim, működtek az élet egyszerű tényei. De elegendő-e ez a szocializmus legitimálásához?
A másik érv: részt vettek a rendszerváltásban. De mentesíti-e az illegitim rendszer fenntartóit a felelősség alól? Erkölcsileg semmiképpen sem. Enyhítheti, jelezheti megváltozását, de a következmény alól nem mentesítheti.
De kérdéses, hogy az elmúlt 12 évben a posztkommunisták megbánták volna az illegitim rendszerben végzett tevékenységüket. Inkább legitimálni akarják azt, a már említett érvvel. Orbán és D-209 között éppen ez a különbség. A fenti gondolatmenet szempontjából lényegtelen, hogy miniszterelnökként milyen munkát végeztek. Alkalmasak, szimpatikusak-e, korruptak vagy nem.
A lényeg, hogy D-209 kiszolgált egy illegitim rendszert, és nem hajlandó vállalni ennek a következményét. Úgy tesz, mintha akkori, és mostani tevékenysége ugyanaz lenne. És aki elfogadja, az elfogadja önfelmentő nézeteit is. Ám akkor a rendszerváltás hazugság. Ha nem történt meg, akkor ránk vár a feladat, hogy végrehajtsuk azt.
2003. március 4.
Pontonhíd-ember
Hogy egy kép mire képes! Remélem sokaknak ismerős lesz. Íme, a 21. századi hídember. Akarom mondani, pontonhíd-ember. Szinte hihetetlen, hogy több, mint 150 évvel a Pestet és Budát összekötő első állandó híd felépítése után valakik ismét egy pontonhidat szeretnének látni, ha csak ideiglenesen is. A modernizáció, európaiság stb. jelképeként egy pontonhíd, kicsi, idétlen piros-fehér-zöld-kék szélkerekekkel díszítve. Ez adhatta az ötletet a plakát alkotójának. Valóban, a pontonhíd az EU kampány méltó betetőzése.
Az egész olyan, mint a Magyar Köztársaság Rt. Igazgatótanácsának eddigi ötletei arra, hogy fantáziát, elképzelést vigyenek a kormányzásba. Látszik a görcsös igyekezet, hogy létrehozzanak valami szimbolikust, amiben a gyűlölt polgári kormány olyan jó volt, és amit, úgy látszik megirigyeltek tőlük. Az eredmény legalább annyira siralmas, mint az eddigi próbálkozások ezen a területen. Az első, a „nemzeti közép kormánya”, ami végleg a D-209-es botrány kirobbanásával omlott össze, és maradt a szellemi közép kormánya. Majd a balsikerű Kossuth évet záró program, az évértékelő beszéd, amit agyonvágott az Európa program ígérethalmaza, és a „köztársaság”-ra való hivatkozás, ami valamiféle nemzeti egységet képzel el, de sajna kádári módra (mi vagyunk a kormány és saját ellenzékünk is).
A pontonhíd márc. 14-16 között akadályozná a dunai hajózást. A megvalósítást a Honvédségre és egy magáncégre bízták, az egész buli pedig kb. 200 millió forintba kerül. (Mennyi is ez lélegeztetőgépre átszámítva?)
A hidat a nemzeti egység szimbólumának szánják. Jó kis szoci szimbólum. Elemezzük egy kicsit. Ha az általuk elképzelt nemzeti egység olyan, mint ez a pontonhíd, akkor: korszerűtlen, ideiglenes és akadályozza a haladást.
Megnéztük. Iszonyatosan sokan várták, hogy átmehessenek rajta. Biztos élvezetes volt a márciusi télben, szélben. Mi visszafordultunk.
2003. május 17.
Kendermag, metró, kormányátalakítás
Lesz négyes metró. Demszky és D-209 megegyezett, a Kelenföldi Pu. és a Keleti között megépül az első szakasz, várhatóan öt év múlva lesz kész. Persze az ATV-n valami maxilibidós publicista élcelődött azon, hogy addig akár kormányváltás is lehet, és akkor majd az elkezdett építkezést a következő baloldali kormányig felfüggesztik. Magánvéleményem a metró tervezett útvonaláról csak annyi, hogy szerintem nem a legjobb az iránya, és néhány helyen túl sűrűek a megállók. A Móricz Zs. Körtérről a Gellért térre szerintem 7-10 perc alatt sétálva is el lehet jutni, és ha a BKV szolgáltatási színvonala nem emelkedik, akkor metróval sem lesz gyorsabb (mozgólépcsőn le, várakozás, metró, mozgólépcsőn fel – hasonlítsuk össze csak az Astoria – Blaha Lujza tér távolsággal). Emellett azért arra is kíváncsi lennék, hogyan hat a környék kereskedelmére a közlekedés föld alá terelése. A dél-budai Duna part valahogy megint kimaradt a városfejlesztők gondolataiból. Lehet, hogy nem szeretik az egyetemeket, és ellenszenves a Nemzeti Színház, de ettől még gondolhatnának arra, hogy hamarosan az lesz a város egyik új, fejlődő területe, remélhetőleg sok munkahellyel és lakással, de egyelőre komoly közlekedés nélkül.
Tökéletes válasz baloldali problémázgatásra: „Na és?” – (©Horn Gyula)
Tóta W. Árpád a tökéletes liberális: félállatka, tömegbe lövetés, IQ alapján korlátozott választójog.
2003. augusztus 16.
Kicsit gyakrabban kellene írogatni. Persze a félév során a közéleti tevékenységem a Gondola fórumán bontakozott ki. Legtöbbször csak a konzervatív álláspontot próbáltam kifejteni, és vitatkozni a fel-felbukkanó liberális és baloldali hozzászólókkal, inkább kevesebb, mint több eredménnyel.
A hazai politikai helyzet azóta alig változott. Lezajlott a Fidesz kongresszusa, ahol szövetséggé alakultak, de egyelőre alig van valami látszata. A politikai érvelés kulcsa a kommancsok részéről továbbra is az Orbánozás. Úgy látszik, hogy ez az egyetlen ötlet. Sajnos beválik. Mivel Orbán Viktor politikai aktivitása visszaszorult, marad ez a mitizált, fősátáni szerep.
A nyár eseményei a K&H brókerbotránya, a Pannonplast ügy, Szász Károly, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének megverése, amit igyekeznek eltusolni. Meg az áremelések. Kezdődik a jóléti rendszerváltás. Nekik jólét, nekünk meg a gumicsont: végre be kellene fejezni a rendszerváltást, és kisöpörni a közéletből az MSZMP maradványait. A héten bejelentették, hogy a távfűtés a legmagasabb, 23%-os ÁFÁt kapja jövőre. A gáz árának felemelésével együtt 2004-re 20%-os drágulást jelentene. A távfűtés, mint köztudott, a leggazdagabb háztartások kedvelt fűtési módja. Valahol máshol. Magyarországon kényszerpiac, és a lakótelepek jellemző fűtési módja. Az emelés a gazdagnak semmi esetre sem nevezhető rétegeket érintené. Tudjuk, a kormány szegénységpárti – minél több, annál jobb, esetleg másképpen nem dolgoznának a lakótelepek lakói, ezért nem szabad, hogy fogyasztási lehetőségeik túl jók legyenek, mert ellustulnának. Majd két nap múlva, miután Demszky Gábor is szólt a dolog ellen, leszállították 15%-ra. A kormány jó rendőr-rossz rendőrt játszik. És még hisznek neki. Az állam adóbevétel-kiesése a 15%-os ÁFA miatt 5 milliárd forint. A költségvetés kb 1‰-e. És a bejelentés előtt, a kormány egyetlen hivatalnoka sem tudta megmondani, hogy mekkora a várható bevétel. Végül D-209 is azt mondta, hogy nem akkora összeg, valójában nem hiányzik. Kitűnő tervezői vannak a kormányzatnak. De mit terveznek? Homokvárat, vagy papírrepülőt? Egy ilyen esetben nem néz utána senki, hogy mik a következmények? Mondjuk közhangulatban, népszerűségben, esetleg hogyan lehet ezt is az előző kormányra kenni, meg mondjuk a pénzügyi vonatkozások tekintetében.
A nap kérdése: A zsarnok, ha lemond hatalmáról, mentesülhet-e a felelősség alól, amit zsarnokként tett? Érdemes elfelejteni amit tett, vagy valamilyen módon felelni kell-e tetteiért?
Hogyan lett Deák a 19. sz. Medgyessy Pétere?
Egy újságíró, akinek azóta néhány millió forróvá tette a lába alatt a tévéstúdiók padlóját, azt állította MP-ről, hogy a 21. sz. Deák Ference. Most visszafordítva a dolgot, nézzük meg, hogy miért nevezhetjük Deákot a 19. sz. Medgyessy Péterének. Összehasonlításul nézzük meg, hogyan viselkedett a két ember hasonló körülmények között – D-209 a Kádár-rendszer, Deák pedig a Bach-korszak alatt. A két kor annál is inkább hasonló, mert mindkettő egy levert forradalom utáni konszolidáció ideje volt, illegitim, diktatórikus hatalommal. Mi tett Deák ebben a helyzetben? [i]Mint tudjuk[/i], az igazságügyi minisztériumban vállalat szerepet, majd miniszter lett. És emellett fizetett ügynöke volt az osztrák titkosrendőrségnek. A kiegyezés után a róla elnevezett Deák-párt vezetője lett, és fontos posztot töltött be a kor politikai vezetői között. A méltó utód, MP pályája is hasonló. Végzettségének megfelelően a pénzügyminisztériumi tisztviselő, és D-209 néven titkosügynök az ’56-os forradalom leverőinek bábkormányában, később miniszter, majd a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes. A rendszerváltás után előző rendszer beli politikai hatalmát ügyesen konvertálta tőkévé, majd miniszterelnökként tért vissza a politika csúcsaira.
Ugye, most már mindenki érti, hogy mi a zseniális hasonlat alapja? :D
Egy megjegyzés: ha a történelmi tények Deák esetében mást mondanának, az csak kizárólag a jobboldal történelemhamisítása lehet. (Vagy mégsem?)
A kommancsok a nemzeti megbékélés, kiegyezés, közmegegyezés bajnokai szeretnének lenni, de úgy, hogy ők semmiről sem mondanak le, mi, rondafasiszta jobboldaliak, pedig majdnem mindenről. Mint a kiegyezéskor Deák. Meg tudja mondani valaki, hogy hol tanulták ezek a történelmet? A kiegyezés annyiból állna, hogy (maradva a történelmi párhuzamoknál) megkoronázzuk Ferencjóskát, és szobrot állítunk Alexander (bocsánat Sándor) Bachnak, nem emlegetjük Aradot, és tudomást sem veszünk Kossuthról, Széchenyiről? Deák jó kompromisszumot kötött, és helyreállította az ország legitim rendjét. De a kiegyezés nem jelentett elvtelen önfeladást. Ma, lehet, hogy ismét szükség lenne kiegyezésre, a közös alapok lefektetésére. De ez nem lehet a Kádár rendszer, semmilyen szempontból. Az hivatkozhat Deákra, aki szembenállt a legitim rendszer eltaposóival, aki nem vállalt velük közösséget, nem támogatta aktívan uralmukat. Visszataszító, ahogy az egykori kommunisták megpróbálják átértelmezni a történelmet. A békét egybemossák a megalkuvással, a kiegyezést a következmények elkerülésével. Mi tett volna Deák, ha azt mondják neki, hogy felejtse el 1848-at? Határozottsága és kompromisszumkészsége tette lehetővé a kiegyezést, nem elvtelensége.
A kormány választott jelmondata: „Jobban tudom szeretni a hazámat, mint gyűlölni ellenségeinket” azt jelentené, hogy Deák elfelejti, amiért mások az életüket adták, és minden áron békét köt a császárral? Nem inkább azt jelentené (itt és most), hogy együttműködünk azokkal, akiket nem igazán szívlelünk, a szeretett hazáért (ez akár kölcsönös is lehet)? Ez a mondat, nekünk, jobboldaliaknak szól: szeressetek minket, az általatok hazaárulónak tartott baloldalt, de eszetekbe se jusson kimondani az igazságot, tegyétek azt akár a legkultúráltabb módon. Ez a tisztességes hozzáállás? Mi ezt látjuk tőlük?
2003. 10. 26.
Gondola topic (mindent megbocsátunk?) reagálás.
Kettős mérce?
Kérdés: Az SS tagja bűnös-e, csak tagsága miatt, úgy is, ha nem ölt meg senkit?
Hasonlóképpen: Bármelyik pufajkás (a pontosság kedvéért: egy illegitim, megszállókkal együttműködő hatalom megtorló szervezetének tagja) bűnös-e ugyanezen az alapon? A jellemző baloldali válasz: az SS bűnös, de a pufajkás nem. Különben miért tartanák elfogadhatónak Hornt?
Sajna szinte a teljes baloldalra (és szavazóikra) jellemző, hogy egyes kérdésekre intellektuális vagy morális gyengeségből nem képesek válaszolni. A következtetés végigvitele lehetetlenné tenné politikájukat.
2003. 11. 29.
Gondola reagálás: Mi a baj a liberalizmussal?
A liberalizmussal csak egy bajom van: minden. Régi problémám, hogy milyen módon lehetne értelmezni a liberalizmust úgy, hogy pontos leírását adjuk? A válaszom erre az, hogy a liberalizmus: vallás. Egy teljes világnézeti rendszer, sajátos emberképpel, történelemlátással, világképpel, dogmákkal és a téves eszmék ellen fellépő intézményekkel, csoportokkal. Ez korunk meghatározó vallása, nem csak Magyarországon. Aki nem hiszi, olvasson Molnár Tamást, Scrutont, Oakeshottot, esetleg néha [url=http://spectator.co.uk]Spectatort[/url], és szembetalálkozik ugyanazokkal a problémákkal, amivel mi is. Ebből következik, hogy ma Magyarországon egyetlen vallásos párt van, az SZDSZ.
De a liberalizmus képtelen magát egy világnézetnek látni a sok közül. Azt állítja, hogy értékeit minden jó szándékú és józan ésszel bíró ember elfogadhatja, sőt el is kell fogadnia. De ez nem igaz, mert más világnézettel is lehet valaki tisztességes; és tisztességtelen dolog valakiről azt feltételezni, hogy azért, mert másban hisz mint én, nem is lehet jó ember.
Végül visszatérve a vallásra: van-e jobb magyarázat a hazai liberálisok cselekvéseire, mint az, hogy saját világnézetüket szeretnék az egyetlen uralkodó ideológiának látni, és hozzáigazítani az egész országot? Mi ez, ha nem üdvözítési szándék?
Gondola fórumra, a TILOS rádió botránya kapcsán (2003. dec. 24.)
Tulajdonképpen mi történt? Egy divatos [i]önálló lélek[/i] azt adta, ami lényege. Kicsit durvábban, mint megszoktuk, de hasonlóval már találkozhattunk. Saját gyűjtésemből három gyöngyszem:
[list]
[*]A pápa felelős a holokausztért - állította egy növendék társadalomtudós. Nyilván sine ira et studio.
[*]"K. anyját a Katolikus Egyháznak" - hipertoleráns és intelligens megjegyzés valamilyen egyházi hírre.
[*]"Túl sokan járnak templomba" - éjféli mise kapcsán egy szociális munkás
[*]Ennyi erővel a Kat. Egyházat is be lehetne tiltani (az inkvizíció miatt) - egy balos olvtárs megnyilvánulása: ha nincs más érv, a katolikusellenesség mindig bevethető.
[/list]
És még sorolhatnám. Szerintem sokunknak vannak hasonló tapasztalataink. Az inkriminált mondat csak a divatos antikeresztény előítélet [i]egyszerű[/i] megnyilvánulása. Ami engem zavar, az nem maga a mondat. Szabad országban és barbár korban élünk, ez is egy vélemény, és el lehet mondani.
Amit nem lehet, nem szabad megengedni, hogy egy ilyen botrányos kijelentés közpénzekkel megtámogatott rádióban hangozzon el. Az én adómból, ne támogasson ilyet az állam (és vegye figyelembe, hogy a népszámláláskor hányan fejezték ki kereszténységhez való kötődésüket). Csinálják magánpénzen, ahogy D-209 mondta: "Vegyenek maguknak" (most rádiót, nem tv-t). (Ha Magyarországon normális hirdetési piac lenne, valószínűleg nem kapnának hirdetőt.) Szvsz a minimálisan elvárható ezek után, hogy az adó támogatását az állam megszünteti. Működjön kereskedelmi rádióként, ha van igény erre.
Külön érdekesség a kijelentés utáni mondat(ok): a két műsorvezető [b]100%-ig elhatárolódik[/b]. Nem bocsánatot kérnek, műsorvezetőtársuk nevében is, hogy Szenteste, a keresztények fontos ünnepén ilyen mondat elhangzik, ahogy elvárható lenne, hanem a liberális rítus szerinti formulát használják: elhatárolódnak. Szép új világ ugye?
Még egy megjegyzés:
A megbocsátás nem jeleni azt, hogy mentesülne a bűnös a következmények alól. Ergo, ha a Tilos nem kap állami támogatást (és emiatt nem tud sugározni), az nem jelenti azt, hogy nem bocsátunk meg neki(k).
D-209 mondata László Csaba pénzügyminiszter leváltásakor (2004. jan. 07.): A kormány hitelessége és presztízse szempontjából nem engedheti meg azt, hogy ilyen eltérés mellett csak úgy áthaladjon – mondta Medgyessy Péter a leváltás bejelentésekor. Eltekintve attól, hogy a kormányfő ismét alulmaradt a magyar nyelvvel vívott magánháborújában, ez nem indok, maximum ürügy. (gondoláról)
D-209 évértékelő beszédéről (2004. február. 16.)
Sok mindent mondogatott, de csak egy dolgot emelnék ki:
[quote]„Induljanak a parlamenti pártok közös listán az EU választásokon.” [/quote]
Az ötlet ismerős: a 2. vh. Után a kommunista párt elérte (Vajon kinek a segítségével? Megsúgom: Vörös Hadsereg.), hogy közös listán induljanak a Kisgazdákkal és más demokrata pártokkal. (A kommunistákat véletlenül sem nevezném demokratának, a félreértések elkerülése végett.)
Mire volt ez jó?
Megmaradt a demokrácia látszata, és nem a szabad választásokon megszerzett helyek arányában kell a parlamenti helyeket felosztani. A választói akarat helyét a pártok megegyezése veszi át, a politikai elit alkui határozzák meg az eredményeket – előre. Nyilván ez a demokrácia, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Versengő eszmék, érdekek között lehet így választani? Ha megnézzük a magyar politikai palettát, látjuk, hogy parlamenten kívüli erőnek alig van esélye a bejutásra, és a megmaradásra. Ha a parlamenti pártok összefognak, akkor meg se fogjuk hallani a többiek hangját. (És említsünk már néhány parlamenten kívüli pártot: Munkáspárt, MIÉP, Centrum, Le Szeretnénk Nyúlni Állami Pénzt Párt[ok].) Impozáns és szimpatikus lista, ugye?
A közös listának akkor lenne értelme, ha az EU parlamentjében nem pártok, hanem országok lennének. De D-209 szerencsétlenségére pártok vannak ott. Egy ilyen lista hiteltelenítené (még jobban) a választásokat, a demokrácia intézményeibe vetett bizalmat. És, ki tudja, talán még azt is sikerülne elérni, hogy érvénytelen legyen a választás. Szintén a magyar demokrácia nagyobb dicsőségére. A közös lista nem más, mint egy nagy büdös gőzhenger – és demokráciánkat egyengetné laposra.
Íme, elértük, hogy 2004-ben, a magyar parlamentben a kormány feje a kommunista hatalomátvétel szellemét idéző módon beszél. Rákosi szelleme lengi be a parlamentet… És még komolyan is veszi magát. Tényleg ez lenne a modern és európai hozzáállás?
Szegény Magyarország!
„A modern állam kisebb, de nem gyengébb. Kevesebb feladatot jobban lát el.” – D-209 megmondta a frankót.
