kedd, december 17, 2002

Egy kis Trianon

December 1. és a folytatás December elseje Romániában nemzeti ünnep. A gyulafehérvári gyűlés volt akkor, 1918-ban, ahol elhatározták, hogy az összes románok lakta terület egyesül. (Magyarországból csak a Tiszáig tartó részlet érdekelte volna őket, rajta olyan színromán településekkel, mint pl. Debrecen) Az ünnep mai értelmezése nagyjából olyan, mintha itthon a bécsi döntések emléknapján tartanánk nemzeti ünnepet. Ez a dátum, csak 1990 óta ünnep odaát. Na, ezen a napon együtt ünnepelt Budapesten, a Kempinski - Hotel Corvinusban Nastse román min. elnök, D-209, Göncz Á. Egy, a háta mögött csak őrnagy úrként (vagy elvtársként) emlegetett romániai magyar szenátor. Nastase megjegyezete, hogy örül, hogy együtt ünnepeltek, bár tudja, hogy ez Romániának öröm, de a magyaroknak „valami más”. Úgy látszik, másokkal ellentétben nagyon jól tudta, hogy mit ünnepel: a román nacionalizmust, és magyarellenességet. Érdekes, hogy a máskor nacionalizmus ügyben oly érzékeny emberek ebben az esetben lapítottak. Ja, most nem a magyarokba lehetett volna rúgni…úgy látszik, ami itt elítélendő, az román részről támogatandó. Mármint hogy magyar részről. Érdeklődve várom, hogy az 1940-es kolozsvári bevonulás évfordulóján jövőre együtt ünnepel-e Nastase, Funar és D-209 Kolozsváron. Meddig még? Kovács László Románia érveit hangsúlyozta 2002. december 16. 20:59 MNO Keresztes Lajos A koppenhágai „sikerektől” láthatóan megviselt főállású pártelnök, a mellékesen külügyminiszter Kovács László, néha szakít magának időt arra, hogy Magyarországon a bennszülötteket nevelgesse. Eközben szinte nincs az a bukaresti, vagy pozsonyi provokáció, melyért ne a budapesti kormányzat kérne bocsánatot… Ebből szempontból tanulságos volt Kovács László december 3-i válasza Simicskó István – vezető magyarországi politikusoknak, a december 1-i román ünnepen való részvételét firtató – interpellációjára. Az MSZP elnöke felmondta az összes, a gyulafehérvári gyűlés melletti hamis román érvet, s jól jelezte, melyik állásponttal azonosul, hiszen Erdély helyett folyamatosan Romániáról beszélt. A tények makacs dolgok, a dátumok makacs dolgok – hajtogatta december 16-án a Magyar Rádióban, miközben gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen tényt és egyetlen dátumot se említsen. Azon sem ártana elgondolkodni, hogy meddig maradna életben az a szlovák politikus, aki arra a felfedezésre jutna, hogy miután Rév-Komárom, vagy Dunaszerdahely magyar többségű, így azonnal odébb kell tűzni a határkarókat. Érdekes szemléletre vall az a bejelentés, hogy Erdély lakosságának többsége nem magyar. Bill Clinton még úgy tudta, hogy az etnikai elv nem kizárólagos a politikában, hiszen ez ötezer új országot jelentene. Csak remélhetjük, hogy soron következő washingtoni útján ezt a felismerést meg fogja osztani George W. Bush-sal is. Hiszen a 2000. évi amerikai népszámlálás szerint – ott szabad ilyet kérdezni – a legnépesebb államok, Kalifornia, Texas, Florida és New York már nem fehér többségűek. Hatalmas tempóban tör előre a latin elem. Ha tehát néhány San Diego-i dokkmunkás megszavazza – a gyulafehérvári gyűlés példáját figyelembe véve – az állam visszatérését Mexikóhoz, akkor nincs mit tenni. Miként az egyre öntudatosabb latinok fogalmaznak, amit a jenkik 160 éve elraboltak, azt most a népszaporulattal és bevándorlással visszafoglaljuk. Nem véletlen, hogy egyre gyakrabban vetik fel amerikai fehér politikusok a faji elkülönítés visszaállításának gondolatát. Nyilvánvalóan Medgyessy a kiváló francia kapcsolatait arra is felhasználja majd, hogy közölje a gallokkal, azonnal menjenek haza Elzászból, hiszen még ma is ők alkotják ott a kisebbséget. Esetleg felvetheti németországi testvérpártjánál, az SPD-nél, hogy miért tartozik még Köln török többségű Mühlheim városrésze a szövetségi köztársasághoz. De nézzük meg a XX. század eleji Erdélyt a tények tükrében. A Romániához csatolt területeken 1910-ben 53 százalék román, 11 százalék német, valamint 35 százalék magyar élt. Miután a magyarországi románság ismerte a hegyeken túli állapotokat, ezért néhány politikai kalandort leszámítva nem merült fel többségükben a Szent Istváni államtól történő elszakadás igénye. Az okok azonosak azzal, amiért például a németországi törökök is elviselik „keserű elnyomatásukat”. Az összehasonlíthatatlanul magasabb életszínvonalon túl, Magyarország jogállam volt, kisebbségvédelmi törvénnyel. Az erdélyiek értesültek az 1907-es román parasztfelkelés borzalmas leveréséről, de személyesen is tapasztalatokat szerezhettek leendő „felszabadításuk” mikéntjéről 1916. szeptemberében. Ekkor tört be három román hadsereg Erdélybe. Nyelvi problémák nem lévén az erdélyi románokból sokkal könnyebb volt kiverni, hogy hova rejtették el vagyonkájukat, mint a neolatin nyelvet akkor még alig beszélő székelyekből. (A román hadsereg összeomlását részben az okozta, hogy azok a katonák, akik már megszedték magukat zsákmánnyal, azzal egyszerűen hazaindultak. Nem véletlen, hogy a román többségű megyék követelték a leghangosabban Budapesten, Erdély azonnali visszafoglalását.) Tény, hogy néhány, a rövid román uralom alatt a megszállókkal kollaboráló személyt leszámítva, senki sem követte a visszaszorított román csapatokat, s felszabadítókat látott a bevonuló osztrák-magyar és német egységekben. A román megszállók 1918-19-ben érthető okokból még az ellenőrzésük alatt megtartandó népszavazással sem mertek kísérletezni, hanem a wilsoni pontok paródiáját nyújtó gyulafehérvári népgyűlés pótolta az önrendelkezési jog kinyilvánításának lehetőségét. A wilsonizmus komolyságáról sokat elárul, hogy a történelem két legnagyobb gyarmatbirodalom osztotta fel erre hivatkozva a zsákmányt. Bizonyára csak az én műveltségi hiányom, hogy nem ugrik be, mikor kérték olyan, sok ezer éves kultúrával rendelkező népek a francia és brit gyámságot, mint arabok, indiaiak, vagy a kínaiak. Annak ellenére, hogy 1910-ben 14 megyében voltak a románok többségben a Jászi Oszkárral folytatott tárgyalásokon, valamint Gyulafehérváron is 27 vármegyére formáltak igényt. (A wilsonizmus kovácsi abszolutizálása még a szocialista idők nemzetietlen szemléletét is felülmúlja, hiszen akkor legalább Leninre hivatkozva lehetett bírálni ezt az imperialista döntést.) Azon sem kell meglepődnünk, hogy Kovács csak a december 1-i gyulafehérvári gyűlésről tud, míg az erdélyi magyarság három héttel később megrendezett kolozsvári tüntetését még véletlenül sem említi. A megszállás folyamatáról érdemes tudni, hogy abban a pillanatban, amikor a magyar ellenállás valahol visszaverte a szervezetlenül beözönlőket, vagy elérték a számukra kijelölt demarkációs vonalat, magyar, német és zsidó túszokat szedtek. Azonnal rohantak panaszra az ország viszonyaiban gyakran tájékozatlan és elfogult antanthoz, s hivatkoztak a magyarországi bolsevik veszélyre, vagy a nemzetiségek rettenetes elnyomására. Eredményesen követelték újabb és újabb területek átadását és a magyar csapatok azonnali visszavonását egy újabb demarkációs vonalra. S a Károlyi-kormány – nem véletlenül tekinti elődjének a mai koalíció – társadalmi bázis híján jobban félt a magyar csapatoktól, így végül minden esetben engedett. Pedig, amint azt a német, vagy török példa is mutatja mindenütt, ahol az antant számottevő ellenállásba ütközött, ott mód volt a jelentős határkorrekciókra. A fegyveres honvédelemnek meg voltak az alapjai, de egy szűk csoport abszolutizálta érdekeit és a felkészülés helyett társadalmi kísérletezéssel töltötte az ország drága idejét. A március 21-i hatalomátvétel után a Tanácsköztársaság döntően a területi integritás gondolatával motivált csapatai egy sokkal kedvezőtlenebb helyzetből kiindulva komoly sikereket értek el a felvidéki hadjáratukban, e haderő felbomlása is az értelmetlen visszavonulás elrendelésekor kezdődött. Az eredmény sajnos ismert, aki nyitott szemmel jár Erdélyben láthatja, hogy az egykor virágzó tartomány ma sokkal messzebb van Európától, mint 1918-ben. Nem véletlen, hogy a román nacionalizmus féktelen magyarellenességgel próbálja meg elfedni ezt a tényt. Valószínűtlen, hogy Medgyessy, minden idők legerdélyibb miniszterelnöke ne tudná, hogy Kelet-Magyarország román megszállása magyar és zsidó százezrek elüldözésével, kifosztásával és jogfosztottá tételével járt együtt. S azt is biztosra vehetjük, hogy a szimbólumokban gondolkodni képes román vezetés e győzelme után képes felmérni a Medgyessy kormány diplomáciai súlyát. Már csak az a kérdés marad hátra, hogy a látható élvezeten túl, miért rugdossa minden adandó alkalommal a jelenlegi koalíció a magyarok nemzeti öntudatát? Csak a hatalom megszerzésére és megtartására szövetkezett koalíció provokál, láthatóan abban bízik, hogy a polgárok egy része radikalizálódik. Hiszen most, hogy elosztottak mindent, s az „Ájropuniós” pénzek sem dőlnek Budapestre, mindennél nagyobb szükség van ellenségképre. A mára teljesen pragmatikussá vált baloldalt semmi más nem tartja egyben, mint az állandó „félelem” a magyarországi szélsőjobbtól. S, ha a huncut szélsőjobb nem mutatkozik, akkor a régi szabályok szerint élesztgetni kell őket, hátha valakinél elszakad a cérna. Miként az NDK állampártja is szorgosan festegette a horogkereszteket, ha igazolni kívánta nemzetietlen politikáját, amivel alátámaszthatták örökérvényűnek tekintett érvüket, vagy mi, vagy a fasiszták. Az MSZP elnökének és a miniszterelnöknek – bokros teendőik, mint a csonka országi öntudat építése – válaszolnia kellene arra a kérdésre, ha ennyire nem tudnak azonosulni Magyarország történelmével, s számukra ennyivel vállalhatóbbnak tűnik más népek felfogása, akkor nem kellene ebből néhány következtetést levonni? S a láthatóan elmaradott nemzet állandó felszabadítási kísérlete helyett, valami jobb, „modernebb”, vállalhatóbb öntudattal rendelkező népet boldogítani? A tétényi úti üzlet és a tüntető esete Hír az MNO-n: emberke bemegy egy fénymásolással is foglalkozó üzletbe, hogy a tüntetésre szórólapot fénymásoljon. Eladó elkéri, mondja, hogy majd jöjjön vissza később. Az eladó elolvassa, hogy mi van rajta, majd felhívja a rendőrséget, hogy lefénymásolhatja-e az általa gyűlöletkeltőnek gondolt szöveget. A rendőrség odaküld egy rendőrt, aki megállapítja, hogy nem gyűlöletkeltő, majd lefoglalja a fénymásolatot, mind a százat, erről a megrendelőnek elismervényt ad. Eddig az események. Mindez egy állítólag szabad országban történt, ahol a véleménynyilvánítás szabadsága elvileg, a törvények szerint érvényesül. Az eset azért tanulságos, mert rávilágít, hogy kik veszélyeztetik Magyarországon a szabadságot: magukat a szabadság felkent védőinek tartó liberálisok. (Minden szabad, amit ők megengednek, mint tudjuk.) Azok, akik gyűlöletkeltésről, kirekesztésről, barna veszélyről kiabálnak. Itt az eredmény. A nem kellően tájékozott (valószínűleg csak a tévékből) kisemberre hatott a propaganda. Felismeri, hogy urai mit tartanak veszélyesnek, és jól beidegzett reflexek szerint cselekszik – rendőrt hív, mihelyt valami olyasmit észlel, ami szűkre szabott értelmében már feljelentendőnek számít.

Üvegzseb

Régen írtam, pedig lett volna mit. Bővebb felvilágosítás a http://www.uvegzseb.hu-n/. Egy mai újsághír a MN-ből: lemondják a Grippeneket. Helyette korszerű, ultra NATO kompatíbilis Mig-29-eseket kaphatunk, az orosz államadósság terhére. Ez jó az oroszoknak, lesz ugyanis egy NATO tag (vagy esetleg még egy…), amelyik orosz gépeket használ, orosz technikával, esetleg fegyverekkel. Támogassuk az orosz ipart, és engedjünk némi betekintést a NATO szervezetébe, technikájába. Tök jó. Az orosz titkosszolgálatnak nem kell ügynököket küldenie némi információért, elég lesz néhány szerelőt megkérdezni, milyen eszközöket láttak, milyen beállításokat alakíttattak ki a kedves magyarok. Mellesleg a svédeknek is kell egy „kis” kárpótlást fizetni, de a miniszteri fizetésemelés mellett erre is marad (a 2003-as költségvetési hiány így is rekordméretű lesz, de kit érdekel). És a svéd ellentételezésként megvalósuló beruházásokról is lemaradunk. Persze az Ericsson és a többi úgyis csak egy fatelepet hozott volna. (Vagy esetleg az egy távközlési cég? De a külföldi tőke nélkülük is jön, csak győzzük beengedni őket – lásd IBM) A dolog első ránézésre nagyon jól illik a D-209 és csapata eddigi tevékenységébe. Semmit sem folytatni, amit az a rosszfasisztaantiszemitatolvajfidesz elkezdett. Éljen a nemzeti közép és a többi lózung, nem-lesz-tisztogatás, ami-jó-azt-folytatjuk stb.

hétfő, november 25, 2002

Egy cikk mellé

MNO jegyzet Kinek lesz itt félnivalója? Tesztelik a tűrőképességet (2002. november 24. 6:48) Megyeri Dávid Az MSZP-SZDSZ kormányzat az úgynevezett gyűlölet, illetve uszító beszéd komolyabb szankcionálása céljából a Btk. módosítását ígéri. A baloldali kabinet feltehetően nem saját megnyilvánulásainak féken tartására gondolt a terv meghirdetésekor, ám összeállításunk felvillant néhányat a szélsőségesen intoleráns kormányzati megnyilatkozásokból. A büntető törvénykönyv módosításának tervére az szolgáltatott alapot, hogy október 23-án a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájánál kifütyülték az SZDSZ-es politikusokat, köztük Mécs Imrét, aki maga is '56-os halálraítélt volt. Igaz, a szemtanúk, a hang- és képanyagok tanúsága szerint a szabad demokrata politikus provokálta az egybegyűlteket - többek között Pongrátz Gergelyre, a Corvin-közi parancsnokra tett negatív megjegyzéseivel - s maguk a hangosan elégedetlenkedők jelentős része is ötvenhatos volt, a politikai baloldal körében harcos nemtetszést váltott ki az eset. Olyannyira, hogy a szólásszabadság alkotmányos és demokratikus alapjogát is célszerűnek tartanák jelentősen korlátozni a jövőben. A szándék legitimálásának, a közvélemény előtti elfogadtatásának mintegy előjátéka volt az október 24-i parlamenti ülésen elhangzott baloldali támadó értékelés. Ennek során a Fidesz távolmaradását az ünnepi parlamenti ülésről és a temetőben történteket szintén igyekeztek egy platformra helyezni. (Valami furcsa logikájú alapot erre maguk szolgáltattak, hiszen az ötvenhatos felszólalók kirekesztésével az ünnepi ülésről ők indukálták a Fidesz távolmaradását.) A parlamenti ellenzék és a 301-es parcellában tiltakozók ”összecsúsztatása” nem volt véletlen már akkor sem, hiszen a politikusi megnyilatkozások és a tömeg esetleges későbbi reakciói között csak így teremthettek ok-okozati összefüggést. Kovács László MSZP-elnök akkori beszédében mindez tetten érhető. ”Az önkormányzati választások után sokan azt reméltük, hogy az ellenzék tanult a kudarcokból, változtatni fog magatartásán (sic!), legalábbis ezt sejtette néhány békülékenyebb nyilatkozat. Ám az, ami tegnap történt, alaposan lehűtötte a várakozásokat. Folytatódtak azok a botrányos események, amelyek tavaly, tizenegy évvel a rendszerváltás után, a Fidesz-kormányzat utolsó évében kezdődtek. Botrányosnak tartom a Fidesz-frakció tüntető távolmaradását az országgyűlés ünnepi üléséről. A nemzeti megemlékezésről távolmaradók jelentenék Magyarországon a nemzeti jobboldalt? Aligha.” Majd így folytatja: ”A temető, a mártírok végső nyughelyét meggyalázó gyűlölködés polgári erény lenne? A forradalom egyik hősének, majdnem mártírjának, a halálra ítélt Mécs Imrének trágár szavakkal illetése jelentené a testvériséget? Aligha.” A kapcsolatot a két össze nem függő dolog közt így teremti meg: ”Önök most nyilván azt kérdezik, mi közünk nekik ehhez, hiszen nem a jobboldal vezető politikusai követték el mindazt a gyalázatot, ami történt - ez igaz -, de tavaly, amikor ez először fordult elő, láthatóan szervezett módon, nem találtak szavakat az elhatárolódásra, sőt egyikük-másikuk még védelmébe is vette a gyalázkodókat, mentségeket keresett számukra és a megtámadottakat próbálta okolni. Ezzel bátorítást adtak az idei ismétléshez.” Eltekintve a jó néhány csúsztatástól, ami a parlamenti patkó túloldalán ülők akkori magatartását illeti, szembeszökő, hogy az MSZP-s politikusok 2001-es kifütyülése és a Mécs elleni tiltakozás között egyenlőségjelet tesz. A másik egyáltalán nem mellékes körülmény pedig az, hogy a valóban tiszteletreméltó múltú SZDSZ-es politikus azóta levezényelt egy olyan vizsgálóbizottságot, amelyen a volt kormánytagok esetleges állambiztonsági múltjának feltárása címén nem csupán összemosott áldozatot és érintettet, de még az időközben elhunytakat sem kímélte. Amiért mégis érdemes volt a beszéd jelentős részét pontosan föleleveníteni: ez volt az ”ideológiai alapvetés”, amelyre hivatkozva a baloldali kormány feljogosítva érzi magát a szólásszabadság korlátozására. Csakhogy míg a polgári oldal szóbeli megnyilatkozásaiban, beszédeiben csak igen nyakatekert okoskodással mutathatók ki gyűlöletkeltésre alkalmas elemek, a mostani kormánypártoknak igen kedvelt eszköze a polgári oldallal szembeni erőteljes hangulatkeltés, egészen pontosan gyűlöletkeltés. Már a tavaszi választási kampány idején visszatetszést keltett, hogy Kende Péter nemcsak az MSZP rendezvényein, de a párt kongresszusán is díszvendég volt, holott jobb érzésű baloldali liberálisok számára sem volt comme il faut A Viktor című mocskolódó férckönyve. Ugyanígy visszatérő motívum volt a Fidesszel kapcsolatban a korrupciós vád, jóllehet a mai napig nem tudtak bizonyítani hitelt érdemlően egyetlen vádpontot sem. Köztudott: Keller László közpénzekért felelős államtitkár ténykedését komoly türelmetlenség kíséri saját pártján és a kormányon belül is a bíróság előtt (is) ütőképes bizonyítékok elmaradása miatt. Azóta az is kiderült, hogy nem volt ”Hosszú bájtok éjszakája”, az adóhatóság számítógépes rendszerében senki sem módosította az adatokat, így megdőlt ez a másik - majd négy éven keresztül hangoztatott - kampányelem. Természetesen a legkitartóbban emlegetett érv a Kovács László által is előhívott, ”nem határolódott el a Fidesz a szélsőségektől” panel volt. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter vádja után - mely szerint Medgyessy Pétert azért fogadta az Amerikai Egyesült Államok elnöke, mert (az előző kormányfővel szemben?) nem antiszemita és nacionalista - az MSZP magyarázkodni volt kénytelen. Kovács László elismerte, hogy egy lap írása és a washingtoni kormányzat véleménye közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, bár hozzátette: a negatív megítélés oka az lehetett, hogy Orbán Viktor nem reagált arra, amikor Csurka István Washingtont tette felelőssé a szeptember 11-i terrortámadásért. Oplatka András, a Neue Zürcher Zeitungban viszont emlékeztetett rá: a Fidesz is támogatta a MIÉP nézetét elutasító nyilatkozatot. Az MSZP szóvivője mindennek ellenére odáig megy, hogy kijelentse: a kritikát nem az MSZP fogalmazta meg, hanem a magyar választók, Magyarország külföldi szövetségesei és a nemzetközi sajtó. Igaz, nagylelkűen hozzáteszi: szerinte a Fidesz nem antiszemita párt, még ha az elmúlt ciklusban együttműködött is a MIÉP-pel. Adalékképpen: nem minősítve az elhangzottakat -: annak a pártnak a szóvivője mondja ezt, amely több településen nem csupán a Munkáspárttal, hanem (például Gödöllőn és Budaörsön) éppen a MIÉP-pel működik együtt, bizonyítván szélsőséges politikai rugalmasságát. Feltehetően nem gyűlöletbeszédként azonosította saját pártja a szóvivő minapi megnyilatkozását sem, amikor azt mondta: ma mindenki szembesülhet azzal a keresztény etikai értékeket megcsúfoló, polgárinak nevezett értékrend belső működése milyen is volt valójában. Eörsi István író a napokban úgy nyilatkozott egy tévéinterjúban, hogy meg kell gátolni az olyan beszédet, amelynek nyomán embereknek, illetve egyes csoportjaiknak félnivalójuk lehet. A gyűlöletbeszéd különösen elítélendő, ha hatalmi pozícióból teszik ezt, mint ma. A mostani kormányzati frazeológiának ugyanis az a célja, hogy megteremtse azt a társadalmi közeget, amelyben az ellenzékkel szembeni fellépés elfogadott lehet. Már ezt célozta Salgó László országos rendőrfőkapitány - egyelőre - elvetett ötlete a gyülekezési szabadság megnyirbálásáról is. Ugyanígy ”tesztelték” a társadalmat a július 4-i Erzsébet-hídi tüntetés, majd a Kossuth téri engedélyezett demonstráció szétverésekor. A legtürelmesebb indulattal sem lehet másként értékelni, mint az ellenzék elleni hangulatfokozásként Kuncze Gábornak, az SZDSZ elnökének egyes megnyilatkozásait. A volt belügyminiszter október elsején kijelentette, hogy több tíz milliárd forintot loptak ki autópálya-építés címén az adófizetők zsebéből. Kovács László szintén evidenciaként, mintegy eljárások nélkül is bebizonyosodott tényként kezeli a Fidesz-kormány korruptságát. Szeptember 8-án azt mondja, hogy ha a Fidesz nyert volna, a programra költött milliárdokat is a klientúrájának osztotta volna szét. Ugyanakkor Medgyessy Péter miniszterelnök, bár a párbeszéd mellett foglal állást, furcsa fordulattal mégis leszögezi: a zavaros ügyeket kivizsgálják, a vétkesek pedig felelni fognak. Nyilvánvalóan a ”bukott kormánypártok” támogatóinak is felelősségrevonással kell számolniuk, legalábbis nem fukarkodik a baloldal a becsmérlő kitételekkel. Ennek szélsőséges megnyilatkozása volt, hogy Kuncze Gábor a városligeti gyűlésen gyakorlatilag leanalfabétázta a polgári oldalt, amikor arra kérte az egybegyűlteket: ha van náluk újság, ne dobják el, mert ők legalább el tudják olvasni. Ugyanebbe a kategóriába tartozik az az eset is, amikor Bárándy Péter igazságügyi miniszter visszakérdezett a polgári kormány államtitkárának, kollégájának neve hallatára: ”Ki az a Hende Csaba?” A becsmérlő megnyilatkozások után nem kell feltétlenül régebbi idézetek után kutatni. Kovács László csütörtök este az MTV-nek nyilatkozva úgy vélekedett: az előző kormány négy év alatt annyit gondolkodott, hogy egyetlen NATO-nak tett ígéretét sem váltotta valóra. Tóbiás József, az MSZP pártigazgatója még az önkormányzati választások előtt azt mondta, hogy éppolyan erős negatív kampányt fognak folytatni, mint tavasszal. Érdekes módon a baloldali kormányhoz igen simulékony baloldali média nem foglalkozott a páratlanul arrogáns kifejezéssel, miként azzal sem, hogy az MSZP-s képviselő a jelek szerint nem csupán a kampányidőszakra prognosztizálta a kormányzati módszereket. Talán jelzésértékű lehet, hogy a kormányzati eszköztár agresszivitását éppen az a Bauer Tamás kritizálja igen élénken, aki éppoly vehemenciával kifogásolta az előző ciklusban az általa antidemokratikusnak vélt kormányzati módszereket. Talán szintén logikus az eddig felvillantott tények alapján, hogy az ő jutalma sem maradhatott el: az SZDSZ felső vezetése gyakorlatilag ”kitagadta” a bíráló mondatokért. Így már utólag nem kell csodálkozni azon, hogy kivált a pártból két alapító, a párt első elnöke, Kis János és Hack Péter, s hogy mindezt cinikus lekicsinylés kísérte. Felvetődhet a kérdés: mi lehet a további következménye annak a megalázóan lealacsonyító, végeredményben kirekesztő stílusnak, amellyel mintegy partvonalon kívülre igyekeznek szorítani azokat, akik kritikával élnek, másként gondolkodnak. Jelzésértékű lehet, hogy - mint arról beszámoltunk - egy kancellária államtitkár szemrebbenés nélkül tűrte, amint lapunk munkatársai ellen hangulatot gerjeszt az egyik előadó egy rendezvényen ”vigyázzanak, mert itt vannak a rasszista Magyar Nemzettől” felkiáltással. Másik nemkívánatos következmény lehet az a megnyilvánulás, amelynek jegyében már nemcsak a Kádár-rendszert, hanem régebbi diktatúrákat is legitimálnának egyes baloldali gondolkodók. Ifj. Donáth Ferenc november elején a Károlyi-szobornál tartott emlékezést követően úgy vélekedett, a történelem kisajátítása jelent meg abban az 1993-as törvényben, amely kimondja, hogy a Tanácsköztársaság diktatórikus jellegű volt. A megemlékezésen beszédet mondó Kovács László úgy fogalmazott: olyan kormány tagjai, amelyik hat hónapja száműzte a hatalomtól való félelmet Magyarországról. Bizonyára úgy gondolta, hogy az ellenzéknek sem lesz félnivalója. Feltéve, ha hajlandó kormánypártivá válni.

kedd, november 19, 2002

Idézet

Alexis de Tocqueville (A demokrácia Amerikában): „Hol tartunk tehát? A vallásos emberek a szabadság ellen harcolnak, a szabadság bajnokai a vallást támadják; az emelkedett és nemes lelkű szellemek a rabszolgaságot dicsőítik, az alantasak és szolgalelkűek a függetlenségért szállnak síkra; a becsületes és felvilágosult állampolgárok mindenfajta haladás ellenségei; míg a minden hazaszeretetet és erkölcsöt nélkülözők a civilizáció és a felvilágosodás apostolainak képében tetszelegnek.”

csütörtök, október 24, 2002

Szegénységpártiság

Hír NS-től: A Krízisautó költségvetését 900 ezer forinttal megkurtították. Állítólag az alapítványnál nem örülnek a döntésnek. Az érv: legyen elég a szociális munkásoknak a 120 ezer Ft-os fizetés. Megjegyzés: Több pénzt az embereknek (szocialista jelszó, ígéret vagy hasonló) – kivéve, ha azok szoc. munkások? Folytatás, 2002. nov. 11. A krízisautó indulása előtt négy nappal még nem biztos, hogy lesz pénz. Ha nem lesz, akkor heti 3 alkalommal fog működni, maradék pénzekből. Emellett az FSZKI-nak meg kell szüntetni 100 éjjeli menedékhelyi férőhelyet. Pont tél kezdetén. Persze a kormány szegénységpárti. Olcsó kormány „A kormányfőnek puritán államot kell működtetnie. A kormányfő ne urizáljon.” – D-209, a választások előtt. Utána: 6,8 milliárd mobiltelefonokra, 9 milliárd új bútorra, 100%-os fizetésemelés (mert ugye a nyugati miniszterek is sokat keresnek – ott az átlagpolgárok is, de ezt ne emlegessük ugye?). A kisebb és hatékonyabb államigazgatást a 19 új államtitkár (+ Keller L. boszorkányüldöző államtitkár) jelzi. Gondolom a kettővel kevesebb miniszter fizetését és alkalmazottait osztották szét köztük – vagy tévednék?

hétfő, október 21, 2002

Kezdetek

Az elmúlt időszak eseményei és folyamatai arra ösztökéltek, hogy végre leírjam a politikáról és a politizálásról alkotott felfogásomat. Az egész a rendszerváltással kezdődött. A mai közélet úgynevezett „megosztottság” állapotában leledzik. Ennek a szoclib oldalról eredő (elítélő) jelzőnek az okozói állítólag azok a csúnya jobboldaliak. Mi az oka a megosztottságnak? Az, hogy sokan gondoljuk úgy, hogy a rendszerváltást le kell zárni. Állítólag forradalmi átalakulás zajlott le, de ennek következményei nélkül. A régi elit hatalmát nem sikerült megtörni, és egy vele legalább versengő új elitet létrehozni. Ehelyett, a posztkommunista (a diktatúrát kiszolgáló) csoportok hatalma, befolyása változatlan maradt, a rendszerváltás egyik ereje, az ún. demokratikus ellenzék kiegyezett a posztkommunista elittel, és sikeresen felosztották maguk között az országot. A demokratikus ellenzék (és kapcsolt részei) kapták a tájékoztatást, ők adták az ideológiát, a posztkommunista elit pedig a gazdasági – politikai hatalmat. Eme régi – új elit érthetően meg akarja akadályozni, hogy egy vele versengő másik hatalmi központ jöjjön létre a jobboldalon. A mai magyar jobboldal egyetlen célja az lehet, ha erőit egy saját elit létrehozására fordítja, az ehhez szükséges összes dologgal együtt. (saját, versenyképes média, vállalkozói kör, intézmények, egyesületek) Miért problémás a „megosztottság” felszámolása? Kizárólag akkor van értelme, ha létre lehet hozni egy új, a kommunista diktatúra határozott elutasítására (is) alapuló új nemzeti konszenzust. De a diktatúrával való leszámolás azt jelenti, hogy annak magas rangú vezetői nem vállalnak szerepet a közéletben. Ennek feltétele, olyan liberális és szociáldemokrata pártok, amelyek sem személyileg, sem intézményileg nem kötődnek a diktatúrához (Az MSZP, vagy hívják magukat bárhogy, alapító nyilatkozata szerint az MSZMP jogutódja, és így Rákosi örököse; a mai MSZP vezetői közül sokan a diktatúrában is magasan voltak)

És még egy

Megjegyzés 2: V Nagy Árpád, egykori III/2-es operatív tiszt esete. Apját sokat macerálták az ötvenes években a rendőrök, ezért, hogy békén hagyják, ő is rendőr lett. Ám a beosztásában kiderült, hogy nem bűnözőket, hanem ártatlan embereket kell üldöznie (az eszköz: józan paraszti ész). Kérte az áthelyezését, majd végül a BM III/2-es főcsoportfőnökségén kötött ki. Itt, a kis naiv azt hitte, hogy majd valódi ellenség ellen küzdhet (legalább néhány nyugati ügynök, vagy hasonló), de tévedett. A külső elhárítás a KGB feladata volt. Egyetlen alkalomról sem tudott, amikor külföldi kémet kaptak volna el. A cél ebben az esetben is a rendszer ellenségeinek elhallgattatása volt. Miután rájött arra, hogy nem valódi céljára használják a szervezetet, nyugdíjba vonult, kilépett, stb. Ő már a hetvenes évek közepén rájött arra, amire D-209 állítólag csak a nyolcvanas évek közepén, miniszterként. És persze le tudta vonni a megfelelő konzekvenciát….

Kéretlen kommentár

Néhány elejtett megjegyzés kommentárja: Érdemes egyébként az MSZMP Központi Bizottságának ugyancsak 1989-ben tartott üléseinek jegyzőkönyveit áttanulmányozni. Mit mondott az emlékezetes Pozsgay-nyilatkozat után, február 11-én az a Katona Béla, aki a Magyar Szocialista Pártnak jelen pillanatban is parlamenti frakcióvezető-helyettese. "Az az érzésem, és nem akarok most itt részletekbe belemenni, hogy ezt a népfelkelést már nem tudjuk kitörölni a nép szótárából. Ez mindenképpen benne fog maradni, de nagyon jó lenne, ha határt szabnánk, megmondanánk, hogy tovább nem megyünk, hiszen alighogy ez a népfelkelés szó elhangzott, a következő héten már különböző ellenzéki csoportok gyűlésein ez úgy aposztrofálódott, hogy jó-jó ez egy első lépés, hogy a népfelkelést elismeri a párt, de ez nem népfelkelés, hanem forradalom meg szabadságharc volt. Nekünk ebben viszont valóban nagyon keményen le kellene tenni a határt, hogy eddig és ne tovább! Ezt letehetjük esetleg majd a párttagságban lefolytatott viták után, de mindenképpen meg kell húzni keményen a határvonalat, hogy ne megint lépésről lépésre kezdjünk hátrálni." Ezek súlyos mondatok. Azt jelentik, hogy 1989-ben, miután Pozsgay hivatalosan is népfelkelésnek ismerte el 1956-ot, egy másik kommunista javaslatot tett a visszatáncolásra. A mai magyar demokrácia „mitológiájában” 56 lényeges elem. A nemzeti szuverenitás és a demokrácia fellobbanása a kommunista börtön sötétjében. Ennek megítélése nem képezheti vita tárgyát. Aki 1989-ben ilyen nyilatkozatot tett, az továbbra is ellenforradalomnak tartja a forradalmat, és semmi jelét nem mutatja a változásnak. Tehát: nincs helye a közéletben. Az időpontnak nagy jelentősége van, mivel ezek a szavak az után hangzottak el, hogy egy párttársa már egészen mást mondott. Ha a véleménye azóta megváltozott, csak örülünk neki. Ennek ellenére fogadja el, hogy akkori kijelentéseinek súlya van. A pártállamot, a kádári hazaárulást képviselték a szabadsággal szemben. Ilyen ember ne politzáljon. De ismerjük a párt prominensének, Horn Gyulának a véleményét is 1956-ról. Ő ugyanezen a KB-ülésen szólalt fel, ezeket mondva: "Ami a lényeg. Énszerintem nincs és nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ez a lényeg. És ezért kapták a kitüntetést vagy az elismerést, és így tovább." Az előbbiek fényében még inkább szembeötlő, amit Horn mondott. Úgy hangzik, mintha a német megadás előtt Göebbels még egyszer felhívná az SS tagjainak figyelmét arra, hogy véletlenül se gondolják úgy, hogy a zsidók és mások ellen elkövetett kegyetlenségek bűnök lettek volna. Aki fegyvert fogott 1956-ban a forradalom ellen, az hazaáruló. A helye börtönben lenne, nem a közéletben. (Megjegyzés Hornról: 1990 előtt az 56-os szerepléséről még úgy nyilatkozott, hogy, mint a Szu.-ban végzett megbízható elvtársat keresték, meg, hogy nem akar-e karhatalmista lenni. Ennek természetesen nem tudott ellenállni, és belépett pufajkásnak. Működéséért később ki is tüntették, valami Munkás-paraszt hatalomért éremmel. Ez a forradalom leverésében buzgón segédkezőknek járt. [Ha persze nem feltételezi valaki, hogy Horn már ott is a demokráciát védte, és csak azért adták neki a kitüntetést, hogy a hozzám hasonló fasiszták cikizzék szegényt a rendszerváltozás után]) Az a minimum, hogy az egykori karhatalmista belássa, hogy rossz ügyet szolgált, és sűrű bocsánatkérések közepette vonuljon vissza a közéletből. Ennek már 1989-ben is ideje lett volna. Persze megváltoztathatja a véleményét. De vonja la a konzekvenciákat és ne akarjon közszereplő lenni.